Egy régi kis írásom- Guild Wars 2

Sziasztok! Szeretném megosztani veletek egy már több éves írásomat amely arra az alkalomra született amikor a kedvenc MMO-m kedvenc klánja szétesett. Nem a világ legjobb írása, de én szerettem írni :D

Forró nyári nap perzselte Lion’s Arch utcáit. Caleb az újonnan érkezett árusok portékáit nézegette. Imádta a könyveket, most is valami új után kutatott, sikertelenül. Kezdett éhes lenni, de úgy döntött még egy árust megnéz, hátha sikerrel jár. Odalépett az idősebb úr standjához:

- Szép napot uram miben segíthetek?- kérdezte az öreg.

- Szép napot önnek is, valami jó könyvet keresnék erre a forró délutánra, tudna valamit ajánlani?- kérdezte Caleb.

Az árus gondolkozni kezdett. Látott valamit a férfiben, kalandvágyat és elszántságot, régóta keresett egy ilyen embert.

- Fiatalember, van itt valami a számára, egy rövid történet egy dicső klánról, magam is ismertem egy tagját. Ő ajándékozta ezt nekem még évekkel ezelőtt. Szeretném önnek adni.

- Köszönöm szépen, mennyivel tartozom?- érdeklődött Caleb

- Kérem, fogadja ajándékként tőlem.

Caleb habozni kezdett, idegenektől sose kapott még ajándékot, de látta az öreg arcán, hogy pénzt nem fogad el. Megköszönte, majd kezében a vékony könyvecskével útnak indult a közeli vendéglőbe. Rendelt magának egy ebédet, majd olvasni kezdett. Nem tudta letenni, magába szívta a klán története. Megismerte az Elsőket, látta a külön útra térőket, átélte a Mighty Old Ascalon fejezetet, úgy érezte részt vett a felépülésben és az aranykorban. Izgatottan fogadta az új kort és a célját, hogy bejárják Tyriát és megöljék az őssárkány Zhaitant. Mire az utolsó oldalakra ért úgy érezte ő is a klán tagja. Szomorúan olvasta ám az utolsó sorokat, többet szeretett volna tudni erről a társaságról, melynek tagja között nem csak emberek, hanem asurák, nornok, charrok és sylvarik is voltak. A könyvben még voltak üres oldalak. Érezte, hogy ez a történet nem csak ennyi, belelapozott az üres oldalakba. Talált is egy borítékot. Óvatosan kinyitotta, egy levél volt benne. Olvasni kezdett...

Öreg barátom, Keison!

            Ha ezeket a sorokat olvasod, akkor a legrosszabb félelmünk látszik beteljesülni. Jezza jóslata igaznak bizonyul és úgy tűnik, a Dahun Öröksége klán napjai a végéhez közelednek. Az örökösök az út során látszólag eltávolodtak egymástól, többen konfliktusba keveredtek egymással.

Az első problémák nem sokkal az út kezdete után léptek fel. Páran közölünk előre siettek felderíteni a vidékeket, de túl messzire mentek és olyan titkokat fedtek fel, amelyeknek még várniuk kellett volna. Ám ahogy teltek a hetek úgy tűnt, a probléma lassan megszűnik. Reménykedni kezdtünk. Viszont azt vettük észre, hogy este egy nagy tábortűz helyett sok kicsi gyúl. Először nem féltünk. Hittünk, ugyanis az út során egyre több bátor harcos, varázsló, vadász és mérnök csatlakozott hozzánk. A klán nőtt. De hadd meséljem el hogyan is kezdődött minden és hogyan jutottunk el utunk végéhez.

            Miután meghallottuk a hívó szót, mozgolódni kezdtünk. Az új cél láttán értelmet nyert az életünk, úgy éreztük ez a mi végzetünk. Megalakult hát a Dahun Öröksége. De hosszú út előtt álltunk, amelyet meg kellett tervezni, amire fel kellett készülnünk. Többször összeültünk hát tervezgetni, beszélgetni, vagy csupán egy jót szórakozni. Az egyik ilyen összejövetel célja az volt, hogy kitapasztaljuk, ki hogy reagálna a váratlan helyzetekre. Éppen belemélyedtünk egy történetbe, amikor arra lettünk figyelmesek, hogy az egyikünk elaludt. Előző éjjel ő volt őrségben és nap közben nem pihent. Először csak halkan szólongattuk, de nem sikerült felébresztenünk. Majd a csapat mókamesterének az az ötlete támadt, hogy öntsük nyakon egy vödör vízzel. Nem díjazta az ötletet, egy rövid futás és nagy nevetés lett az este vége.Hosszú tervezgetések és a kellő szabályok lefektetése után készen álltunk a kalandozásokra. Egy tucat harcos  indult útnak Lion’s Archból azzal a céllal, hogy megvédje Tyriát az őt fenyegető veszélyektől. Ketten közülünk úgy rohantak utánunk, ugyanis az előző esti buli számukra szebben végződött. Nem sokat haladtunk, amikor pár bátor és mindenre elszánt ifjú csatlakozni kívánt hozzánk. Befogadtuk őket, így egyre könnyebbnek láttuk az előttünk lévő akadályokat. Kis idő után úgy éreztük jobban meg kell ismernünk az újakat, mielőtt átesnének a beavatáson. Összegyűltünk hát Sheamoor patakpartján és beszélgetni kezdtünk. Mindenki mesélt magáról, honnan jött és mihez ért. Szó volt az élet minden pontjáról. Reggeltől estig beszélgettünk és úgy éreztük egy család lettünk. Az újak készen álltak a beavatásra. A Ligetbe vitt az utunk, ugyanis úgy hallottuk, ott megtaláljuk a választ néhány kérdésre. A klán sylvari tagjai elmentek a Fakó fához, mások beszerezték a szükséges dolgokat a további úthoz. Közben a vezetőnk sétára indult. Délután tért csak vissza közénk, nagyon izgatott volt, azt kérte kövessük. Rövid séta után egy gyönyörű helyre érkeztünk, a Liget egyik rejtett paradicsomába. Úgy látták az idősebbek, ez a hely alkalmas a beavatási szertartásra. Újabb örökösök születtek. A Liget így többszörös segítséget nyújtott nekünk, nem csak többen lettünk, de úgy tűnt egyre közelebb vagyunk a megoldáshoz, hogy hogyan is győzzük le az Őssárkányokat. Így elindultunk Gendarran Fields-be. Egy öreg asurát kerestünk Nebo Terrace-ben, aki többet tudott a sárkányok gyenge pontjairól, mint bárki más. Közben a helyi kocsmában a klán legnagyszájúbb tagja kockajátékban épp készült elveszíteni a csapat fél vagyonát. Fogadást kötött inkább, hogy ha elsétálunk Blood Hill Camps-ig és vissza, akkor a dupláját kapja vissza az elvesztett pénznek, ha nem sikerül, akkor fizet. Elindultunk hát, hiszen pénz nélkül az ügyünk elveszett. Egész nap caplattunk a kentaurok között, akik nem láttak minket szívesen, de futni nem tudtunk, mert figyeltek minket. Az alkuban a fegyver és mágia használatunkat is korlátozták. Többen nem voltak elragadtatva az ötlettől, de a tét túl nagy volt. Félúton úgy láttuk, nem jutunk ki élve innen, túl sok volt az ellenséges kentaur. Bekerítettek minket, nem látszott a kiút, de ekkor a legtalpraesettebb társunk egy furfangos és már-már képtelen ötlettel állt elő. Mégpedig azzal, hogy semmisítsük meg a ballistájukat. Ez a váratlan húzás kijuttatott minket a csávából. Mire elhagytuk Gendarran-t, páran új felszereléssel gazdagodtak.

Eseménytelenül teltek a hetek, csak mentünk és mentünk. Páran unatkozni kezdtek, a fiatalok harcra vágytak. Egyik este, mikor megszálltunk egy fogadóban, érdekes hírekre lettünk figyelmesek. Háború kezdődött  a tartományban, ahol jártunk. Harci vágytól telve, másnap mi is jelentkeztünk, mint felderítő csapat. Úgy éreztük, kötelességünk megvédeni az ártatlanokat és így mi is tapasztalatokat szerezhettünk.
Elindultunk hát, veszélyes vidékeken át, a nemes cél érdekében. Segítettünk egy vár ostrománál, megvédtünk egy falut. Megfáradva pihentünk meg egy kisebb helyőrségnél. Rég nem láttunk ellenségeket, így nyugodt szívvel álltunk meg. Aztán szinte a semmiből előtermett egy óriási csapat. Lerohantak minket, épp csak, hogy megmenekültünk előlük. Akkor értettük, meg, hogy ha el akarjuk érni a célunkat, akkor ideje tovább menni. Otthagytuk, hát a háborút és újra elindultunk. Ha jól számoltam akkor, már egy féléve úton voltunk. Ideje volt, hogy felfrissüljünk, hogy az út porát lemossuk magunkról és ha kell új felszereléseket vásároljunk. Minden Tyriai utazó tudja, hogy a legjobb hely erre Lion’s Arch, így hát rövidesen meg is érkeztünk oda. Szokásunkhoz híven az egyik kocsmában ültünk páran, a többiek a városban voltak. Elmélyülten beszélgettünk, mikor berohant az egyik társunk, hogy az egyik árusnál vett néhány italt, amitől átváltozhatunk. Arra gondolt, hogy kimehetnénk az partra és kipróbálhatnánk. Kimentünk hát és megittuk. Az élmény leírhatatlan volt, az első pár perc azzal telt, hogy néztük a másikat és nevettünk. Aztán az az ötlet támadt, hogy rendezzünk bajnokságot, körbe álltunk hát és egy farsangi bokszmeccset játszottunk. Mire elmúlt a hatása az italnak, kifáradtunk. Remek délutánt töltöttünk együtt. Mikor elindultunk LA-ből teljesen felfrissültek és kipihentek voltunk. A küldetésünkhöz szükséges információk és tanácsok immáron megvoltak és semmi nem állhatott az utunkba. Orr felé vettük az irányt Zhaitan birodalmába. Hosszú volt azonban az oda vezető út. Falvakon és városokon keltünk át. Páran úgy gondolták, jót tesz a klánnak, ha segítünk a helyieknek, vagy mikor megállunk, valahol akkor üssük el az időt egy kis gyakorlással, szórakozással, de ezek a próbálkozások kudarcba fulladtak. Többen inkább csak pihentek, nem tartottak velünk. Csak a cél érdekelte őket, régóta mentünk már. Voltak, akik a nagyobb városokban megálltak, azt mondták, majd utolérnek minket, el kellett intézniük valamit. Családi ügyek, régi tartozások, szívességek voltak ezek. Nem ellenkeztünk, hiszen mindenki önként vállalkozott. De túlzásba estek páran. Megijedtünk akkor, amikor a vezetőnknek is dolga akadt az egyik városban. Vezetés nélkül maradtunk. A rangidősek próbálkoztak ugyan, de egy vezető nélküli klán a fejetlen kígyóhoz hasonlatos. Eluralkodott a káosz. Szétesni látszottunk. Az újakat féltettük, hiszen ők nem tudták milyen volt korábban ez a csapat. Esténként, mikor leültünk a tűzhöz, megpróbáltunk mesélni nekik, megbeszélni a dolgokat, új vezetést kialakítani, de mindhiába. Amint elértük Orr-t, a hiányzó tagok becsatlakoztak és legyőztük az őssárkányok egyikét, Zhaitan-t. A küldetés a végéhez ért.  Szétszéledtünk. Kisebb csapatokban jártuk még Tyriát, segítettünk ahol tudtunk. Aztán egyik este összegyűltünk a ligetben, azon a csendes kis paradicsomban és leültünk beszélgetni. Elmesélte mindenki hol járt, kikkel találkozott, milyen kalandokat élt át. Kiderült, hogy sokakat már nem mozgat meg ez a világ. Megunták, hogy az út pora a vállukat nyomja. Többen kitanultak valamilyen mesterséget, családot készülnek alapítani. De a klánt nem szeretnék szétesve látni, hiszen a barátság erős. Tudod, miközben ezt a levelet írtam rájöttem, hogy mégsem volt igaza annak az asurának, nem esett szét ez a klán, csupán mindenki máshol keresi a kikapcsolódást. Ahogy írtam utunk rövid történetét, eszembe jutottak a szép pillanatok, amelyek minden vitát és nehézséget szebbé tesznek. Ezekért a pillanatokért egyedüli ez  a klán. Úgy hisszük néhányan, csupán valami új közös pont kell. Született is egy ötlet, de ezt majd személyesen elmondom öreg barátom.

Caleb, miután elolvasta a levelet, csak némán és megbabonázva állt egy percig. Az élmény, amit átélt leírhatatlan volt. Teljesen magával ragadta a klán szelleme. Kíváncsi lett, hogy mire utalt a levél írója, mi volt az az ötlet. Futott hát vissza az árushoz érdeklődni, de mire odaért eltűnt. Csalódottan indult hát el Lion’s Arch egyik legeldugottabb, de legjobb kocsmájába. Leült egy jó hideg és erős Charr sör mellé és ismét elővette  a könyvet.

Egyszer csak a mellette ülő társaság beszélgetésére lett figyelmes. Ismerős dolgokról beszélgettek, jókat nevettek. Gyanakodni kezdett, de nem hitte el maga sem, hogy a klán, amiről az imént olvasott ott ül mellette. Legalábbis egy része. De mégis, ahogy hallgatta őket felismert személyeket és történeteket. Némi tétovázás után megszólította őket. Miután elmesélte rövid történetét az öreggel meg a könyvel, megbizonyosodott arról, hogy a Dahun Öröksége egy csoportja ül vele szemben. Ők érdeklődve hallgatták és hellyel kínálták. Meséltek még neki történeteket az útról. Aztán Caleb megkérdezte, hogy mi volt az az ötlet, amit a levélben olvasott. Elmondták neki, hogy minden hónapban összeülnek valakinél és történeteket mesélnek, felelevenítenek régi kalandokat, vagy újakat alkotnak immár egy jó sör mellett...