Mai poszthoz kerestem egy idézetet csak úgy nem volt konkrét célom, aztán belefutottam ebbe és rájöttem, hogy ez nagyon is jellemzi a társadalmunk. Hiszen minden reggel felkelünk, leakasztunk a szögről egy maszkot és abban járkálunk. Aztán mikor 5 percre egyedül vagyunk letépjük magunkról, hogy fellélegezzünk. De miért nem vagyunk teljesen önmagunk? merülhet fel jogosan a kérdés. A válasz egyszerű mert akkor már nem lenne társadalmunk. Persze a mai világban már egyszerűbb kiélni a valódi énünket. Az interneten számtalan közösségi oldal, játék és fórum ad teret ennek. Nekem is van netes nevem, profilom. Rengeteg helyen megtalálható már Elisorne aki lenni szeretnék. Na jó ez így nem igaz mert se időgépem se vagyonom, de azért játékokba kiélem magam.
Mindnyájan álarcot viselünk. Ők is, én is - mindenki. Mutatunk egy arcot - az énünk egyik arcát - a világnak, egymásnak, és ez az arc olyannak mutat, amilyennek szeretnénk, hogy lássanak. És hogy mikor melyik arcunkat öltjük fel, attól függ, kivel vagyunk éppen, vagy hogy tudunk legjobban megfelelni mások elvárásainak.
S. J. Watson
Eddigi 22 évem alatt mindig is kívülálló voltam. Hamar megkomolyodtam, nem voltam hülye az iskolapadban és nem követtem a tömegeket. Nem is tudok felmutatni sok barátot. Egy igazi barátom van vagyis kettő mert ha azt nézem ő is azzá vált szépen csendben, de mindkettőt a netről ismerem és még sosem találkoztunk. Ó hát akkor az nem is igazi barátság jöhet a felháborodott felkiáltás, pedig, de. Kérdem én, annyira fontos, egy őszinte barátsághoz a mai világban az, hogy fizikailag is együtt legyünk? Szerintem nem. Az egyikkel, nevesítsünk: Gyugyuval rengeteget beszélgettünk skype-on és ts-en, együtt játszottunk ott is ismerkedtünk meg és szépen lassan igaz baráttá vált. Sajnos az utóbbi időben kevesebbet beszélünk szóban legalábbis biztos, mert már nem a sötét kis szobámban vagyok egyedül, de ettől tudom hogy rá számíthatok és remélem tudja, hogy ő is rám. Közben molyon megtaláltam a második olyan embert akivel hasonló módon elvagyok és remekül fel tudja dobni a napom.Ég és föld vagyunk sok tekintetben, de mégis nagyon jól kijövünk és most ő is blogolásba kezdett (http://memorieswanderer.blogspot.hu/-kövessétek foxdante kalandjait :) . De itt nem teljesen áll meg az internetbarátok szekere. Van még valaki akivel jóba vagyok, csak néha magam sem értem. Azon túl, hogy szegénynek elbaszott szerelmi élete felér egy spanyol szappanoperával még ma kicsit meg is orroltam rá. Olvasom a blogját elég sűrűn és megjegyeztem, hogy hát miért mindig azokról ír akik megbántják? Mert most komolyan írja le persze, de hogy mindig. Kicsit rosszul érintett, elgondolkoztam, hogy ennyire nem számítok? Csupán egy beszélgető partner vagyok, mint Rozi néninek az aki mellé ül a buszon? Tudom nevetséges dolog, de mikor valakit kedvelsz, mint ember akkor néha hülye vagy. Aztán ma helyet kaptam az egyik bejegyzésébe, örömmel álltam neki majd lefagyott a mosoly az arcomról. Mondjuk az szó szerint, mert khideg volt. Ezt megjegyeztem neki, ő jött a , de nem úgy gondoltam, meg fontos vagy és társai dumával én pedig ültem a gép előtt és csak elfogadtam a szavait. Lehet, hogy igaza van, lehet , hogy nem. Nehezen bízom már emberekben, sokszor csalódtam és ez szörnyen fáj. Miért foglalkoztat ez az egész? Miért borultam ki kicsit? Mert annak az 5 sornak ilyen örüljé bazdmeg hatása volt. Majd úgy folytatta a bejegyzést, hogy akkor térjünk a lényegre. Akkor én nem is vagyok lényeg? Erre azt mondta, hogy a poszt lényege nem a mi netes ismeretségünk , akkor minek írtál bele? Ezeket a sorokat ő is olvassa, lehet megsértődik, lehet nem, de nekem muszáj leírnom mi bánt.
Lehet jobb ha mindig maszkot viselünk? hiszen akkor a kis személyiségünk nem sérülhet. Persze mindig belénk kötnek és rúgnak. Mert az ember ilyen fajta, a másikat megsérteni valami perverz öröm a lelkünknek, hogy most mi bántottunk és nem minket bántottak.
Lezárásként egy kis Maiden United, mert ez ment közben :)
